Amit akkor éreztem maga volt a pokol, ezt is hittem, hogy a pokolban vagyok. Az járt a fejemben, hogy vajon mit tettem amiért pokolba jutottam? Viszont a fájdalom nem maradt abba. Arra vártam, hogy a tűz felemészt, de nem tette, pedig ez volt minden kívánságom. Viszont mikor végleg véget ért, nem értettem mi történt. A fájdalom abba maradt, fel sem emésztett. Egyszerűen nem értettem. De amikor jobban körbenéztem láttam, hogy ez a hely ismerős, mielőtt meghaltam volna itt voltam. Ekkor az ismerős férfi lépett ismét oda hozzám.
- Üdvözöllek újra itt. Szabad a neved? - mondta mézes-mázos hangon.
Nem akartam neki válaszolni. Féltem tőle, a torkomat csont száraznak éreztem, és nem éreztem azt sem, hogy magam lennék.
- Ó, de udvariatlan vagyok! Szabad? - a kezét nyújtotta.
Ekkor jutott eszembe, hogy a földön ülök. Nem fogadtam el a segítséget, így magamtól keltem fel. Ez olyan gyorsan és könnyen ment, hogy ijedtemben hátra ugrottam. Nem akkorát amekkorát akartam, így jó pár méterre kerültem a furcsa férfitól. Ennek örültem. Lassan végig néztem magamon. A kezeimet láttam meg elsőként. Hófehérek voltak.
- Mi történt velem? - kérdeztem. Igazából senkinek nem szántam a kérdést, de Aro természetesen válaszolt rá.
Mindent elmagyarázott, még kérdezni sem tudtam. Elmondta, hogy mivé lettem, hogy hozzájuk fogok mostantól tartozni, és hogy különlegesnek tart engem.
- Elárulnád a neved? - kérdezte újra.
- Mia Fanicell.
- Remek. Gondolom már igen szomjas lehetsz. - ekkor egy csomó ember és pár vámpír sétált be a terembe.
Ekkor elvesztettem a fejem, és azonnal rávetettem magam az elsőre.
Amikor már kissé lecsillapodtam. Aro kíváncsian méregetett engem.
- Érdekes, érdekes. Ti is láttátok amit én? - fordult a többiekhez.
- Mire gondolsz mester? - kérdezett vissza egy magas férfi.
Erre egy hangos nevetés tört ki belőle.
- Kedvesem! - ekkor hozzám fordult. - Próbálj nagyon erősen arra gondolni, hogy az a férfi - ekkor egy nagy darab, izmos, nagyon magas férfire mutatott. - idejön hozzád.
Minden erőmmel követtem az utasításait. Ekkor a nagy darab férfi megállt előttem. Egy lépést hátra léptem.
- Ezt én csináltam? - kérdeztem ijedten.
- Ezt ő csinálta Felix? - kérdezte a kislány.
- Minden bizonnyal. - mondta nevetve az imént megismert Felix.
- Hát kedves Mia felfedeztük a képességedet. Üdvözöllek nálunk!
Ekkor nálam már más nem számított csak a vér. Nem számított, hogy parancsoltak nekem. Nem számított, hogy nem láthattam viszont szüleimet. Nem számított, hogy nem is mozdulhattam ki a kastélyból. Semmi nem számított egy jó darabig csak a vér.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése