Az átváltozás 2. rész

Amit akkor éreztem maga volt a pokol, ezt is hittem, hogy a pokolban vagyok. Az járt a fejemben, hogy vajon mit tettem amiért pokolba jutottam? Viszont a fájdalom nem maradt abba. Arra vártam, hogy a tűz felemészt, de nem tette, pedig ez volt minden kívánságom. Viszont mikor végleg véget ért, nem értettem mi történt. A fájdalom abba maradt, fel sem emésztett. Egyszerűen nem értettem. De amikor jobban körbenéztem láttam, hogy ez a hely ismerős, mielőtt meghaltam volna itt voltam. Ekkor az ismerős férfi lépett ismét oda hozzám.
- Üdvözöllek újra itt. Szabad a neved? - mondta mézes-mázos hangon.
Nem akartam neki válaszolni. Féltem tőle, a torkomat csont száraznak éreztem, és nem éreztem azt sem, hogy magam lennék.
- Ó, de udvariatlan vagyok! Szabad? - a kezét nyújtotta.
Ekkor jutott eszembe, hogy a földön ülök. Nem fogadtam el a segítséget, így magamtól keltem fel. Ez olyan gyorsan és könnyen ment, hogy ijedtemben hátra ugrottam. Nem akkorát amekkorát akartam, így jó pár méterre kerültem a furcsa férfitól. Ennek örültem. Lassan végig néztem magamon. A kezeimet láttam meg elsőként. Hófehérek voltak.
- Mi történt velem? - kérdeztem. Igazából senkinek nem szántam a kérdést, de Aro természetesen válaszolt rá.
Mindent elmagyarázott, még kérdezni sem tudtam. Elmondta, hogy mivé lettem, hogy hozzájuk fogok mostantól tartozni, és hogy különlegesnek tart engem.
- Elárulnád a neved? - kérdezte újra.
- Mia Fanicell.
- Remek. Gondolom már igen szomjas lehetsz. - ekkor egy csomó ember és pár vámpír sétált be a terembe.
Ekkor elvesztettem a fejem, és azonnal rávetettem magam az elsőre.

Amikor már kissé lecsillapodtam. Aro kíváncsian méregetett engem.
- Érdekes, érdekes. Ti is láttátok amit én? - fordult a többiekhez.
- Mire gondolsz mester? - kérdezett vissza egy magas férfi.
Erre egy hangos nevetés tört ki belőle.
- Kedvesem! - ekkor hozzám fordult. - Próbálj nagyon erősen arra gondolni, hogy az a férfi - ekkor egy nagy darab, izmos, nagyon magas férfire mutatott. - idejön hozzád.
Minden erőmmel követtem az utasításait. Ekkor a nagy darab férfi megállt előttem. Egy lépést hátra léptem.
- Ezt én csináltam? - kérdeztem ijedten.
- Ezt ő csinálta Felix? - kérdezte a kislány.
- Minden bizonnyal. - mondta nevetve az imént megismert Felix.
- Hát kedves Mia felfedeztük a képességedet. Üdvözöllek nálunk!
Ekkor nálam már más nem számított csak a vér. Nem számított, hogy parancsoltak nekem. Nem számított, hogy nem láthattam viszont szüleimet. Nem számított, hogy nem is mozdulhattam ki a kastélyból. Semmi nem számított egy jó darabig csak a vér.

Az átváltozás 1. rész

(Az Eclipse idején)

- Ugye nem zavarunk? -kérdezte Edward, aki Bella kezét fogva nézett be a szobámba.

- Nem, dehogy. -mondtam mosolyogva, és letettem, a könyvet amit épp olvastam.

- Bella érdeklődött, hogy hogyan változtál át. Én mondtam neki, hogy én nem tudom annyira jól elmesélni mint te.

- Tényleg szeretnéd tudni? -kérdeztem.

- Igen, de csak ha nem gond.

- Nem dehogyis. Hát legyen. 1832 tavaszán születtem. Liverpooltól alig 200 km.-re. Jómódú család egyetlen gyermeke ként nőttem fel. Vidéken laktunk, távol a nagyvárosok nyüzsgésétől. Imádtam a természetet, gyakran töltöttem napjaimat a szabadban. Lóháton, az erdőn át, mindig a kedvenc helyemre mentem. Egy rétre. Később itt ért el a végzet. - Edward maró gúnnyal nézett rám, mert nem kívánatos szavakat használtam Bella jelenlétében. Mit sem törődve vele folytattam a történetet.

-Anyám nagyon szeretett engem, egyetlen kislányaként mindent próbált megadni nekem. Taníttatott, hiszen ahogy ő mondta nem akarta, hogy olyasféle feleség legyek mint ő. Tudatlan és lekicsinyelt. 14. születésnapom előtt két nappal 1846-ben futárral megérkezett a nagynéném ajándéka. Egy gyönyörű díszkötésű könyv. Azonnal elkéretőztem anyámtól, és kilovagoltam a rétre, amit úgy szerettem, és elkezdtem olvasni. Alig olvastam pár oldalt, amikor valaki megállt előttem. Ijedtemben felugrottam. Amikor kiegyenesedtem, láttam, hogy egy fiú, aki valamivel alacsonyabb volt nálam és valószínűleg fiatalabb is. Először kedvesen akartam közelíteni hozzá, de amikor közelebb hajoltam hozzá láttam, hogy szemei vörösen izzanak. Mögé pillantottam, és láttam, hogy nincs egyedül, további három köpenyes alakot pillantottam meg.  Gyorsan fel akartam pattanni a lovamra, de akkor a fiú visszarántott. A fejem nagyot koppant a földön. Akkor megszólalt az egyik. Lány hang volt, kislányé. Még emlékszem a szavaira.

- Alec! Óvatosan! A mester élve kívánja megtekinteni. 

Akkor ájulhattam el. Nem tudom mennyi ideig nem voltam eszméletemnél, de egy ideig biztosan. Hosszú az út Angliától Olaszországig.

- A Volturi! - mondta Bella rémült arccal.

-Igen ők voltak. Amikor eszméletemhez tértem egy férfi fogadott, akinek ugyanolyan izzó szeme volt mint akikkel a réten találkoztam. Megijedtem. De a férfi a vállamra tette a kezét, és bemutatkozott. -Bella megakarta kérdezni, hogy Aroról beszélek-e. De a torkán akadt a szó. Ezért előre válaszoltam neki.

-Igen Aro volt. Azt mondta mostantól közéjük fogok tartozni. A sokktól, de az is lehet, hogy a fejemben lüktető fájdalomtól könnyeim kicsordultak. Erre ő a tenyerébe vette az arcomat és megharapott.